H. Z. barátunk, ahogyan arra nyájas olvasóinkat előre figyelmeztettük, a helyszínen tekintette meg pompás pillantásával a torinói téli olimpia jégkorongtornájának néhány fontos mérkőzését. Ha már ott volt a közelben, még közelebb ment: egyenest Barolóban főhadiszállt, s meglátogatott néhány olyan pincészetet, amelyek puszta nevének hallatán visszakézből élvez a magunkfajta. Vidám beszámolót olvashatnak a történtekről.

Ha hinni lehet a Wine Spectator 100-as listájának (nem lehet), akkor megkóstoltam a világ 25. legjobb borát. Ennél jobban örülök annak, hogy öt napot töltöttem Barolo és Barbaresco szőlői közt, ezalatt hét pincében jártam, további tíz termelővel és azok remekeivel pedig vinotékákban találkoztam. Ezzel a teljesítménnyel valószínűleg felállhatnék az egységnyi idő alatt legtöbbfajta Barolót kóstoló magyarok – sport-szakújságírói nyelven fogalmazva: képzeletbeli – dobogójára. A nebbiolo szőlőt a világ legérdekesebb borait adó alapanyagként tartják számon. A fajta nevét az Észak-Olaszországban az októberi szüret idején jellemző ködös időjárásról kapta (a nebbia szó jelentése köd). Többfelé foglalkoznak Itália északi részén vele, de otthonát egyértelműen a Langhe történelmileg fehérboros (muskotály) völgyében, Barolo és Barbaresco települések körzetében találta meg. Ez a Torinótól 70 km-re délre elterülő vidék a piemonti borvidék része.

Errefelé a legmagasabban jegyzett eredetmegjelölés a Barolo DOCG és a Barbaresco DOCG, de akik nem tudják (vagy nem akarják, ilyen esetről is lesz szó) betartani a szigorú előírásokat, használhatják a Langhe Nebbiolo DOC vagy a Langhe Rosso DOC nevet. Mindkét DOCG terület a központi településről kapta nevét. A barolói borvidék tizenegy települést foglal magába, Barbaresco négyet. Amely bor a Barolo vagy a Barbaresco nevet viseli, arról tudhatjuk, hogy 100 százalékban nebbiolo szőlőből készült, a pontosan meghatározott terroirok valamelyikéről származik, s a szőlő és a bor kezelése megfelel a legutóbb 1980-ban rögzített szabályoknak. A gazdák esküsznek rá, hogy egy tisztességgel elkészített Barbaresco legalább 20, egy Barolo 30 évig életképes lesz.

A klasszikus Barolo és Barbaresco keverék bor, legalább három különböző dűlőből illik szüretelni a hozzávalót.

Ha Önnek van olyan barátja, aki nem hisz a terroirban vagy a dűlőszelektált borokban, az egyértelműség kedvéért egyazon pincétől szerezzen be egy Barolót és egy Barbarescót, és mutassa meg neki. (Fogyasztás előtt néhány órával, kevésbé mértéktartó vélemények szerint két nappal helyes felbontani a palackot, hogy a benne rejlő potenciál teret kapjon.) A legmellbevágóbb ez irányú tapasztalat Bruno Giacosa kóstolóhelyiségében ért, ahol Dante Scaglione főborász (a tapasztalatok szerint az esetek felében foglalkozik a borral a névadó tulajdonos – bár ők is borászként kezdték) egyszerre tett elém egy Barbaresco Asili 2001 és egy Barolo Falletto di Serralunga d'Alba Riserva 2000 feliratú palackot (a riserva felirat szerepeltetésének alapfeltétele a legalább öt évig tartó érlelés). A két bor termőhelye légvonalban 21 km, egyazon héten szüretelték hozzá a szőlőt, és a pincébe érve ugyanabban a bánásmódban részesültek. Szerintem kevés szakértő vágná rá vakkóstoláson, hogy a szőlőfajta ugyanaz. Mellesleg a fenti Barolót a Wine Spectator 100 pontra értékelte. Amerikában 200 USD felett van az árfolyama.

Luciano Sandrone még tovább megy. Ő a Cannubi dűlőben (Barolo életében meghatározó és tán a legfontosabb településen belüli domb) hat külön részre bontotta területét, s ezeket a szőlőket mindvégig elkülönítetten dolgozza fel. Egészen a palackozásig, amikor is döntés születik arról, hogy melyik tétel megy a dűlőszelektált borba, melyik a blendbe. Itt jegyzem meg, hogy a klasszikus Barolo és Barbaresco keverék bor, legalább három különböző dűlőből illik szüretelni a hozzávalót. A Rivetti család tulajdonában álló La Spinetta pincészetben esküsznek rá, hogy tengerszint feletti magasságban számítva hétméterenként alapvetően változnak a specifikus jegyek.

Már csak abból a célból is, hogy mindezt gondoljuk és leírjuk róla.

Bruno Rocca, aki Barbaresco egyik meghatározó arca, azt állítja: jelenleg a világon összesen négy érdekes bor van. Természetesen a nebbiolo – ha ez természetes volt – aztán persze a bourgogne-i pinot noir, és ehhez jön két fehér: az osztrák rizling (ezen belül nem szűkített a mester) és a tokaji (állítólag nem udvariasságból). Ezek azért érdekes borok, mert a terroir sehol máshol nem határozza meg ennyire a terméket – fejtegette.

Visszakanyarodva az előző gondolatmenethez: a különbözőségük ellenére is nehéz szétválasztani őket, nincs értelme külön egy barolói és külön egy barbarescói élménybeszámolónak. Ennek okai közül tán az első a földrajzi közelség, amiből következik, hogy sok termelőnek mindkét területen vannak birtokai, így összevissza lehetne utalgatni. Meg persze a fajtaazonosság. Arról még csak érintőlegesen esett szó, hogy rendkívül kicsi, magyar léptékű borvidékekről van szó. Barolo méretesebb 1700 hektáros területével, ahonnan 8-9 millió palack kerül forgalomba évente. Barbaresco 700 hektáros, 3-4 millió palackkal.

De mik is azok a jelentős különbözőségek, amelyekre utaltam? Szembetűnően a szín. A Barolo sötétebb és letisztultabb, kevésbé áttetsző, van, hogy egész mély színű, míg kistestvére (vagy felesége) világosabb tónusú, esetenként már-már áttetsző narancssárga. A dugóhúzást követően mindkét fajta nagymértékben változtatja színét, az eltelt idő függvényében. Illatuk döbbenetesen komplex, és órák alatt – akárcsak az ízük – egyre szebbé válik. A Barbaresco üde, vidám, játékos illata (természetesen nem egy újvilági zinfandelt kell elképzelni, hiszen egy kis agyag-sár beütés is előjön) áll szemben egy animális-földes dominanciájú élménnyel (döbbenetes energiával húzza össze a száj belső izmait, magával ragad, nem ereszt). Egyszóval a Barolo maszkulin bor. A világ is inkább ezt várja egy nebbiolótól, ami a leghatározottabban az árfolyamokban mérhető le. Míg egy igen jó nevű Barbarescót már 30 euróért is odaadnak, addig a jobb Barolók 45-50-nél kezdődnek. Igazságtalanok lennénk, ha meg sem említenénk a borvidék másik két jellemző fajtáját, a dolcettót és a barberát. Ezek hétköznapi fogyasztásra szánt borok, mondhatni az olasz portugízer és kékfrankos. 6-15 eurós kategória, a barbera egy kicsit magasabban jegyzett és jóval szofisztikáltabb fajta. Mindkettőből készíthető kvalitásos bor.

Számos szériához lehetetlen hozzájutni, előre lejegyzik őket odaátról.

Barolo világsikerének a titkát nem nehéz megfejteni. Van egy máshol nem honos szőlőfajtájuk, amelynek óriási a potenciálja. Adott egy hihetetlenül érdekes (és gyönyörű), dombos-völgyes termőterület, fantasztikus klímával. Az idén negyven éve, hogy megalkották saját eredetvédelmi rendszerüket (DOC), amelyet 1980-ban magasabb szintre emeltek (DOCG). Ehhez párosult egy bor(ász)óriás, nevezetesen Angelo Gaja mint húzónév. Talán csak egy faktorra volt már szükség, hogy mindez felvirágozzék: az amerikai piac meghódítására. Hogy ez mennyire sikeres volt, azt jól mutatja a vezető borászatok 60-70 százalékos tengerentúli exportmutatója. Amerika árfelverő hatása óriási. A sztárok nemritkán 200 euró feletti palackonkénti áron jönnek ki a piacra friss forgalmi tételeikkel. A forgalmi akár idézőjelben is állhatna, mert számos szériához lehetetlen hozzájutni, előre lejegyzik őket odaátról.

Ezek a borok természetesen az olasz fogyasztók számára is megfizethetetlenek. Ezért többféle értékesítési stratégia figyelhető meg. Ugyan vannak pincék, amelyek viszonylag kis mennyiségben égig érő áron kínálják portékáikat, mint példának példájául Roberto Voerzio, aki 35 000 flaskájának minden egyes példányát 140 euró értékűre becsüli. A piac pozitívan jelzi vissza árpolitikáját. De jellemzőbbek a következők. Vannak nagy darabszámot produkálók, akik vagy tömegigényeket elégítenek ki (Marchesi di Barolo, 1 500 000 egység, felső határ 31 euró), vagy pedig készítenek olcsó, közepes és drága borokat is (a La Spinetta 400 000 palackot ad el 9 és 110 euró közé kalibrálva). És van Angelo Gaja, aki barbarescói várrendszerében 300 000 palackot készít szüretenként; a vörösök közül a legolcsóbb példány a 110 euróért vesztegetett Barbaresco, míg a másik vége egy közepesnél jobb évjáratban a 230 eurós Langhe Nebbiolo Sorí San Lorenzo. A jellemző mégis az ötödik út, néhány tízezer palackos termelés, közepes árfekvés.

Az év bora, azaz az első helyezett 96 pontot kapott, a Sorí Ginestra 99-et.

Legszebb éveim hajnalán sem reménykedhettem volna nagyobb meglepetésben, mint ami kirándulásomon ért. A téli olimpia marketingesei összefogtak a torinói vinotékákkal és a piemonti borosgazdákkal, és megrendezték a Nebbiolo Dayt. Hét borszaküzletben négy-négy borászat mutatta be alkotásait. A gondos szervezők úgy alakították, hogy a belvárosban gyalogosan is végig lehessen sétálni az összes helyet. Szomorúan jelentem, hogy csak négyig jutottam. (Boldogult gimnáziumi élményeim tolultak elő, amikor is a Moszkva térről indultunk a 6-os villamossal, minden megállónál leszálltunk, megittunk egy korsó sört, majd visszaszálltunk. Aki a legtovább BKV-zott, az volt a Jani.) Mentségemre szóljon, hogy a Finnország–Kanada hokimeccs jegyéért közel két órát brusztoltam egy sártenger közepén (torinói becenevén: központi jegyiroda) a szakadó hóban, úgyhogy nem akartam lekésni. Így néhány kézműves borról lemaradtam, de a lényeg, Voerzio, Scavino és Fantino urak és boraik megvoltak – ez utóbbiak, mármint a borok, több példányban is. Itt jutottam hozzá a WS szerint a világon a 25. és a 26. legjobb borhoz, egy Conterno Fantino Barolo Sorí Ginestra 2001 és egy Paolo Scavino Barolo Bric dël Fiasc 2001 formájában. Segítek annak, aki nem tudja eldönteni, van-e értelme a világ száz legjobb boráról beszélni és rangsorolni őket: az év bora, azaz az első helyezett 96 pontot kapott, a Sorí Ginestra 99-et.

Néhány mondatban megemlékezem a meglátogatott pincékről, időrendi sorrendben.

Bruno Giacosa

Az első hely, az első szerelem. Nagyon letisztult rendszer, külön pince a fehér- és a vörösboroknak, külön hely a spumanténak. A 77 éves névadó tulajdonos már nem vesz részt a napi munkában, ezt helyette Dante Scaglione főborász végzi. Ő ugyan egy szót nem beszél angolul, én meg közel ugyanennyit olaszul, de azért két órán át elcsevegtünk valahogy. Barbaresco borvidék területén fekszik a pince, de Barolóval is foglalkoznak (mint már írtam róla, eredményesen). Félmillió palackjuk soknak számít errefelé, igaz, ennek jelentős részét teszi ki a Pinot Noirból készült habzóbor, a Spumante Extra Brut. Hogy mennyire extra brut: 3 g/l-nél is kevesebb a cukortartalma. Vörösboraikat csak és kizárólag 110 hl-es ászokhordóban érlelik.

Angelo Gaja

A sztár, az intézmény. Több újság több alkalommal választotta már meg a világ legjobb borászának. Ha erről a borvidékről valahol szó esik, nem maradhat említés nélkül neve. Az magától értetődik, hogy saját borásza van (Guido Rivella nevét is illik ismerni), de állandó fejlesztései miatt saját (sztár)építészt tart, a megbízható hordók elkészítéséhez pedig saját erdői vannak Franciaországban és Szlovéniában, ahol az útmutatásai alapján dolgoznak a (sztár)kádárok. Jó sok marketing, alapos misztikum, kevésbé szimpatikus környezet fogad a barbarescói vár alatt húzódó kétszáz éves pincerendszerben kialakított borászatban, de erről semmiképpen sem a hoszteszszerepet betöltő Alessandra tehet. Ő egyébként a Gaja Distribuzione nevű cégnél dolgozik, ahol főnöke Angelo lánytestvére, és amely igen jelentős borforgalmazó cég Itáliában. Csak kiemelkedő minőségű és presztízsű borokkal foglalkoznak, a bemutatóteremben sorjáznak a Sauternes-ek, a Cote-Rotie-k, de szerepel argentin, ausztrál, osztrák meg német bor is az úgynevezett pallettán.

Videokamerás megfigyelés, belső őrszolgálat, vaskapu.

A Gaja-birtokra már bejutni is nagy dolog, mert általában zárva tartják magukat. Az olimpia miatt kicsit lazítottak a szigoron (videokamerás megfigyelés, belső őrszolgálat, vaskapu), de nem hinném, hogy rám vártak. Sokkal inkább a kóstolón mellettem ülő kanadai és japán idegenlégióra. A szigetországi borszaki büszkén meséli, hogy néhány hónapja 170 USD-ért jutott hozzá egy Gaja borhoz New Yorkban. Kanadai kóstolópartnereink irigykedve állapítják meg, hogy jó vásárt csinált, náluk 300-400 dolcsi egy flaska. De ne anyagiaskodjunk. A lényeg, hogy Gaja a saját útját járja. Angelo a negyedik generációja az 1859-ben Spanyolországból ideköltözött családnak. Mindig újít, mindig utat keres, nem is kicsit éreztem úgy, hogy már csak abból a célból is, hogy mindezt gondoljuk és leírjuk róla. 1995-ben eldobta a Barolo nevet, mert nem tudott többé beleférni a törvény diktálta keretekbe (például minden nebbiolójához 5-6 százalék barberát kever, és csak barrique hordókat használ). Számára a Barbaresco a legfontosabb – de messze nem ez a legjobb bora (bocs a hirtelen következtetésért, mert csak négy tételből kínáltak meg, de már ez alapján sem – a Sperss például alaposan fölénő).

Marchesi di Barolo

Barolo belvárosában, a főút mellett az idegenforgalomból származó árbevételek felé kacsintó gigacég, kastéllyal, étteremmel, garázzsal, fullextrás vendéglátással. Boraik könnyen ihatóak-érthetőek, de a Barolo náluk sem játék, azt nagyon komolyra hangszerelték. Szerethető borok, csodás enteriőr.

Bruno Rocca

Barbaresco egyik királya, aki nem kalandozik át a másik borvidékre. Szerény, kispályás versenyző, de csak ami a mennyiséget illeti. 12 000 palackja legjavát a dűlőszelektált barbarescók teszik ki, de olyan felséges Barbera d'Alba 2003-at tett elém, hogy annál jobbat nehezen tudok elképzelni ebből a fajtából. Imádja a tokajit. Amúgy is általánosíthatunk: aki kóstolta már, azok mind odavannak érte. Itt ha Magyarországról esik szó, nem csak Puskás Öcsi neve ugrik be az embereknek.

Luciano Sandrone

Az egyik legszebb pince, amiben valaha jártam, hihetetlen technikai megoldásokkal. 1978 óta készít saját néven borokat a mester, aki a napi teendőket testvérére, Lucára delegálta. Kétféle Barolót készítenek, egy modern és egy klasszikus változatot. A Canubbi Boschis csak egy területről jön le, a La Vigne négy különbözőről. Ez utóbbi az az összetétel, amivel 28 éve foglalkozni kezdett, azóta nem változtatott a győztes csapaton. Sandrone nem hisz a barrikolásban, csak 500-600 literes hordókat használ, amelyek nem kapnak égetést. A hordókat négyévente cseréli.

Itt ha Magyarországról esik szó, nem csak Puskás Öcsi neve ugrik be az embereknek.

La Spinetta

Óriási vállalkozás, családias, baráti légkör. A Rivetti család birtoka, minden pince élén az alapító fiai vezetik a munkákat. Gajáékhoz hasonlóan nekik is több borvidéken van érdekeltségük. Van mindenféle boruk, ami errefelé lehet, de ez nem megy a minőség rovására, egységes, magas színvonalú tételek készülnek nagy mennyiségben. Nem az első hely látogatásom során, ahol a hordók tárolására használt "pince" gyakorlatilag a földszinten van. Az ilyen helyeken egyszerűen a légkondicionálással érik el a kívánt hőmérsékletet, a párát pedig óriási befúvó rendszer segítségével adagolják hozzá.

Albino Rocca

Az eddigi borászokkal ellentétben ő nem az abszolút krémhez tartozik. A nagyágyúk után kifejezetten kíváncsi voltam arra, hogy egy kisebb reputációjú alkotó mire megy a hegyoldalban. Sokra. A filozófia: a hétköznapok borait készíteni az olasz emberek számára. Meg kell mondjam, ez a hétköznapiság csak az árra igaz, ragyogó Barbarescóikat akár már 20 euróért is elfogyaszthatják a kíváncsiak. Volt alkalmam összevetni a 2001-es évjáratot a következő kettővel. Az érdekes kaland tanulsága: hiába nőiesebb bor ez, mint a Barolo, sok-sok év kell neki, míg a csúcsra ér. De az addig vezető útja sem lapos.